A mesebeli szegény embert, mivel az éléskamrájuk üres volt, és a gyomruk korgásától már aludni sem tudtak, elküldte a felesége a bíróhoz (no lám, a bíró már a mesékben is benne volt a képben), hátha megszánja őket egy kis lisztecskével.
Kaptak is egy fazékkal, de csak azzal a feltétellel, ha másnap visszaadja a kölcsönt (nem kért kamatot, ilyen valóban csak a mesében van).
Lisztjük már volt, de szegénységükben tüzet sem tudtak rakni. Ismét útra kelt hát a szegény ember, ezúttal parázsért.
Már éppen nekikeseredett, mert minden házban sötétség volt (csak nem kikapcsolták a villanyt?), mikor egy pislákoló fényre lett figyelmes.
Egész az erdő széléig kellett mennie a fény forrását keresve, ahol a tűz mellett üldögélt egy ősz öregember. Talán még száz évnél is idősebb volt, szakálla a térdét verdeste.
Illendően köszöntötte, elmesélte mi járatban van. Kapott tőle parazsat, hazavitte. Feléből megfőzték az ételt, a másik felét eltették későbbre (öngondoskodás) az ágy alá.
Másnap reggelre - láss csodát - a parázs mind csillogó-villogó aranyra és drágakőre változott.
A szegény ember vett egy zsák lisztet, és visszavitte a bírónak az adósságát. A bíró erősen elcsodálkozott, és majd a guta ütötte meg, mert arra számított, hogy a szegény ember a kölcsönt nem tudja majd visszaadni, és így megszerezheti annak a házacskáját (lám, lám, a "hogyan jussunk hozzá cselesen más vagyonához" című történetet sem ma találták fel).
A mese végén a szegény ember elbeszélése nyomán a bíró is hozott parazsat, egy egész üsttel, tett belőle mindenhova. Reggelre aztán leégett a háza, odalett mindene, ő is csak azért menekült meg, mert már hajnalban fölkelt, hogy összeszedje az aranyat (ez az igazságszolgáltatás lenne - mégis mese).
Itt a vége fuss el véle. Aki nem hiszi, járjon utána!
Ui.:
Napjainkban az ősz öregemberről, aki száz évnél is idősebbnek néz ki kiderülne, hogy a látszat csal, alig múlt 30 éves. Szerencsétlenségére elment a bíróhoz kölcsönt kérni. Csak a parázzsal nem volt szerencséje.
