Mottó: "Előbb tegyük meg amit tudunk, aztán meglátjuk mi lesz a sorsunk ..."
Történetünk főszereplője - nevezzük Tilda néninek - élte férjével az átlagos nyugdíjasok életét, átlagos nyugdíjból, átlagos lakótelepi lakásban, átlagos (de még békebeli) lakáshitelüket törlesztve.
A férj halála után a lelki trauma mellé jött a felismerés, az eddig megszokott - egyébként szerény - életvitel törlesztéssel, rezsivel a továbbiakban nem finanszírozható.
Két lehetőség kínálkozott, az egyik egy lakáscsere kisebbre, a másik szerint éppen építkezni készülő fiához költözött volna az ország másik felébe. Az utóbbi mellett döntöttek, a ház tervei is már ennek megfelelően készültek el. Az ötlet jónak tűnt.
Tilda néni nem is teketóriázott sokat, minden ingóságával átköltözött új lakóhelyére, egy kis bérelt lakásba. Ahogy azonban teltek a hónapok, egyre inkább elhatalmasodott rajta az érzés, ő itt sohasem fog megszokni, hiányzott régi lakhelye, mígnem megszületett az elhatározás, visszaköltözik.
Tilda néni most sem teketóriázott sokat, egy megértő rokon hétvégi házában alakította ki újabb kuckóját. Nehéz időszak következett, férje hiánya mellett jövője kilátástalansága is őrölte. De mivel kemény fából faragták, néhány CD és könyv segítségével, ha lassan is, de lelki egyensúlya kezdett helyrejönni. Végül pedig megszületett az elhatározás: ismét lesz saját háza.
Tilda néni azonban tudott számolni, így gyorsan rájött, hogy erre neki kevés a pénze. Akkor viszont adott a megoldás, elmegy dolgozni. Ez azonban nem is volt olyan könnyű, nem kapkodnak a nyugdíjas munkavállalók után, de azért végül mégis sikerült.
Közben a hirdetéseket böngészve rátalált egy viszonylag közeli, a lakói számát gyarapítani szándékozó falura, ahol ingyen telekhez juthatott. Mint tudjuk, Tilda néni nem szokott teketóriázni, így telektulajdonos lett belőle. Mindenesetre előtte ki sem kérte senki véleményét, úgyis tudta, hogy csak lebeszélték volna ilyen őrült ötletről. Hamarosan elkészültek az új ház tervei is, maradék pénzén bevezette a vizet, vett egy előregyártott garázst, leszigetelte, vett még egy használt kocsit (kellett munkába járni), egy fűnyírót, majd beköltözött - egyelőre a garázsba.
Igazán senki sem hitte, hogy innen tovább lehet még lépni, megértően hallgatták házépítési terveit, de Tilda nénit nem olyan fából faragták. Sokáig valóban nem történt semmi, de aztán elkészült a ház alapja, és megvette a téglákat. Jól le is takarta, mert tudta, hogy egy jó ideig ott is maradnak a raklapon.
Közben a faluban megismerték, barátságokat kötött, bekapcsolódott a nyugdíjasklub életébe, fellépésekre jártak, egyre jobban érezte magát.
Aztán pár év múlva a tégláról lekerült a fólia, és - további részleteket mellőzve, mert azért voltak még komplikációk - egyszer eljött az a pillanat is, amikor a garázsból átköltözött a HÁZ-ba. Ugyan még nem volt teljesen kész, de azért volt ablak, ajtó, folyt a víz, lehetett főzni.
73 évesen, 18 évvel férje halála után Tilda néni a lakhatási engedélyt kezdi intézni, de a munkát folytatja tovább. Mert hogy néz ki a ház külső vakolás nélkül!
