Még csak ilyenkor van rá szükség igazán! Vagy csak lenne? A magánnyugdíjak körüli bizonytalanság talán legfontosabb hozadéka, hogy - remélhetőleg - minél többen ráébrednek, hogy az öngondoskodás nem csupán korunk divatos jelszavainak egyike, hanem szinte egyetlen biztosítéka az aktív éveinket követő, legalább elfogadható színvonalú megélhetésünknek.
Kérdés, milyen lehetőség van rá, mikor már az átlagbér felett keresők egy részénél is gondot okoz a havi rezsiköltségek, törlesztőrészletek kifizetése, márpedig az öngondoskodás egyik feltétele a rendszeres megtakarítás lenne. És sajnos, szomorúan be kell látnunk, hogy az átlagbér alatt keresők egy részénél valóban matematikai képtelenség bármilyen összeget félretenni. Számukra bizony kizárólag a szociális védőháló marad, amiben az az igazán kellemetlen, hogy bizony ez is igencsak szakadozik.
Mi azonban nézzük, mi a helyzet a másik részével!
Legtöbb esetben több-kevesebb tartalék képzésével találkozhatunk. Ez is már valami, de nem nevezhető öngondoskodásnak. Arra mindenesetre jó, hogy ha úgy alakul, van mihez nyúlni.
Az igazi öngondoskodás az lenne, ha rendszeres megtakarítással, ezen összegek befektetésével felhalmoznánk egy olyan összeget ... - de mekkorát is?
Például annyit, hogy nyugdíjasként egyben, vagy részenként felvéve, a nyugdíjunkat kiegészítve arra fordítjuk, amit elterveztünk magunknak (mindennapi megélhetés, cukrászda, unokák ...). Ez már biztatóbb, csak az a baj vele, hogy egyszer elfogy, és vakarhatjuk a fejünket, hogy hogyan tovább.
A megoldást természetesen egy akkora összeg elérése jelentené, aminek a hozamait élhetnénk fel a tőke megmaradása mellett. Ezzel viszont megint van egy kis probléma. Akárhogy számolgatjuk, az életkorunktól függően más-más hozamú portfóliók kialakításával, vagy igényeink lefaragásával, vagy bármilyen változó módosításával, a szükséges havi megtakarításra mindig akkora összeg jönne ki, ami tartósan, hónapról hónapra átlagbér alatti keresetből irreálisnak tűnik.
Van még egy változó, amit kihasználhatunk, mégpedig a megtakarítási idő hossza. Ebből bizony már csak egy generációkon átívelő folyamat lenne, és sikerének másik feltétele, hogy tőkénken kívül a szemléletet is továbbadjuk utódainknak.
Egy pici gond azért ezzel is van. A cél ugyan nemes, de már semmi köze az öngondoskodáshoz, saját sorsunkon nem sokat javítottunk. Sokkal inkább önfeláldozás az utódainkról való gondoskodás jegyében. Viszont egy kitörési lehetőség felépítésének kezdete lehet.
Mi tehát a lehetőség, ha a megtakarítható összeg ennyire korlátozott? Értelemszerűen, csodákra nem lehet számítani, viszont mindenképp tenni kell valamit. Az egyik lehetőség a magasabb hozamot biztosító, ezzel együtt nagyobb kockázattal járó befektetések közül (is) választani - amennyiben elég hosszú idő van még hátra, hiszen rövid távon ez már túl nagy kockázatot jelentene.
Másrészt pedig láthattuk, hogy milyen jelentősége van a megtakarítási idő hosszának, vagyis ha még valaki nem látott volna hozzá, akkor nincs helye az időhúzásnak. Itt különösen igaz a mondás - az idő pénz! És nem is kevés, még átlagbér alatti keresetből sem.
